Hosszú és gyönyörű második várandósságom alatt mindvégig nagyon készültem egy olyan természetes, háborítatlan szülésre, amilyen az első szülésem volt. Mindkét esetben az Örömteli szülés, Hipnobirthing módszerét választottam.
A 40. hét betöltése után történt, hogy egyszerre csak elkezdtem „érezni”, hogy közeleg az idő. A relaxációim is elmélyültek, a napjaim egy része álomszerű jelenlétben telt. Ekkor történt, hogy az elmém küldött egy képet (ahogy első kisfiam születése során is egy vizualizáció vezetett): egy gyönyörű tengeröböl képét, ahol volt számomra egy sziklákba vájt barlang, belül puha homok, mindenütt a földön virágszirmok, levelek. Tudtam, hogy ez az én „ősasszony barlangom”, ahol világra fogom hozni a kisfiamat. Minden egyes relaxációm során pillanatok alatt itt találtam magam, és szinte filmszerűen pergett le előttem a közelgő szülésem. Naponta többször merültem le ide, és pontról-pontra éltük át Vincével az eseményt, ami majd nemsokára bekövetkezik. Ahogy teltek-múltak a napok, és sokasodtak a finom, de rendszertelen méhösszehúzódások, próbáltam ezekhez igazítani a relaxációkat: aztán már nem is tudtam megkülönböztetni, hogy a méhösszehúzódások hatására merültem a relaxációkba, vagy a relaxációk hatására következtek be a méhösszehúzódások… De mindegy is volt, biztosan tudtam, hogy csendesen, nyugalomban, lassan, de biztosan nyílik a méhszájam, és hogy ez a szinte észrevehetetlen békés folyamat már a „vajúdás” része. A szülés előtt egy nappal a nyákdugó is távozott, és egész napra megmaradt egy finom tágulási vérezgetés, ami hatalmas örömmel töltött el, itt éreztem igazán, hogy közeleg a nagy pillanat.
A szülés napján reggel nagyon kipihentem ébredtem, tele voltam energiával, és nagyon nagy vágyat éreztem arra, hogy relaxáljak.
Közben felgyorsultak az események. Miközben mélyen elmerültem a tudatalattimban, csak jöttek, és jöttek a méhösszehúzódások, és én, ebben a mélyen ellazult állapotban hálásan fogadtam őket. Közben a lassú légzés technikáját alkalmaztam, a hullámokhoz igazítva. Tettem, amit ösztönösen diktált a testem. Egy idő után azt éreztem, hogy a fitball labdára szeretnék ülni, és azon szeretném folytatni a relaxációt, egy idő után pedig a labdára támaszkodva ringatóztam tovább.
Nagyon nyugodtnak éreztem magam, azt éreztem, hogy átadtam magam a felsőbb erőknek, a Jóistennek, és már csak befelé koncentráltam. Elmentem zuhanyozni, és ahogy folyattam magamra a meleg vizet, az ősasszony barlangomban találtam magam ismét, és átadtam magam a hullámoknak… Egy pillanatra, amikor a tudatos énem visszavette az irányítást, átsuhant az agyamon, hogy ha most nem indulunk, akkor itt fog megszületni a fiam, a zuhanyzónkban… Ott nekem akkor az is mindegy lett volna, egyáltalán nem ijedtem meg.
Ezután nem beszéltünk többet az úton, legalábbis nem emlékszem. Az ősasszony barlangomban pihentem, és hullámoztam a méhösszehúzódásokkal, miközben azokra gondoltam, akiknek hálával tartozom, és akik hozzásegítettek ahhoz, hogy másodjára életemben átélhessem a csodát… Minden összehúzódással árasztottam magamból a hálát, cserébe úgy éreztem, hogy áramlik felém föntről a föld összes energiája…
Fél kettő körül értünk a kórházba, ekkor már az összehúzódások alatt halvány tolóingert is éreztem. A doktornőm mosolyogva fogadott, és egyből a szülőszobára kísért. Kórházi felvétellel nem kellett bajlódni, mert mindent papírt már előre kitöltöttünk. Kértem a vizsgálatot, hogy megerősítsen abban, hogy jól érzem, hogy a tágulás vége felé tartunk. Megerősített. Számokat nem mondott, csak annyit, hogy épp, hogy a pereme látszik a méhszájnak, Vince tökéletes helyzetben, a CTG fejet épp csak odaérintve, mondta, hogy gyönyörű a szívhang… A burok viszont még tartotta magát,
Párom simogatott, és masszírozta a gerincemet, és irányította a légzésemet. Átfutott az agyamon, hogy milyen ügyesen csinálja…
Ekkor, mivel már egyre sűrűbben jöttek a tolóingerek, a doktornő kérdezte, hogy milyen helyzetet szeretnék választani a kitoláshoz, mondtam, hogy szeretném kipróbálni a szülőszéket. Két összehúzódás között felsegítettek, de pár hullámzás után éreztem, hogy nem az igazi. Átfutott az agyamon, hogy lemásszak a földre, és négykézláb álljak, de mivel annyira sűrűek, és hevesek lettek ekkorra a méhösszehúzódások, nem akartam kizökkenni, és úgy gondoltam, nagyon sok energiámba kerülne ezt megvalósítani. És ezért amikor a doktornő, és a szülésznő villámgyorsan visszaalakította a szülőszéket ággyá, jött a mentő ötlet, az oldalt fekvés. Hozzá kell tennem, hogy egész várandósságom alatt valamiért ebben a helyzetben szerettem a legjobban lenni. Ahogy felvettem az oldalt fekvő helyzetet, azonnal nagyon jól éreztem magam. Annyira, hogy két hullám közben mintha egy-két percre el is aludtam volna. A doktornő felajánlott egy vizsgálatot, elfogadtam. Csak annyit mondott, hogy készen állunk, szívhang gyönyörű, de a burok még tartja magát. Még viccelődni is volt erőm, azt válaszoltam, hogy én azt sem bánom, ha burokban születik meg a kisfiam…
Aztán megérkezett az első… és én újra ott voltam az ősasszony barlangomban, és leborultam a természet gigantikus ereje előtt. Abban a pillanatban azt éreztem, ami annyira megmaradt az első csodálatos szülésélményem során is, hogy a világ összes női energiája érkezik meg hozzám, hogy valóban híd vagyok most, ég és föld között…
Az első tolóhullámmal megrepedt a burok is, és szivárogni kezdett -, majd a következővel kiáradt a magzatvíz, ahogy az ősasszony barlangom bejáratát is elmosták a tenger hullámai. Megsimogattam a fejecskéjét, majd párom, és doktornőm – akik iránt oly nagy szeretetet éreztem akkor, ahogy ott álltak, drukkoltak, és szívvel-lélekkel velem voltak – halk biztatására, valamint a szülésznőm gátvédelme mellett mély levegőt vettem, benntartottam, és lefelé irányítottam a légzés energiáját, hogy segítsek a kisbabámnak… Éreztem a testem kilökő reflexét, ahogy kibújt a fejecske, aztán még egy hullám, még egy mély légzés, és fél három után pár perccel könnyedén kicsusszant a parányi test…
Azonnal megfogtam, és a hasamra tettük. Azt az érzést nem lehet szavakkal leírni. Vince nem sírt. Élénken nézelődött, és apró hangocskákat hallatott, miközben mi könnyekig hatódtunk a párommal. Csak fölül takartuk be, miközben én is szabaddá tettem a mellkasom. Vince azonnal dolgozni kezdett a hasamon, és hatalmas mozdulatokkal feltornázta magát a ciciig. Mindez nem tudom mennyi ideig tartott, de abban az eufórikus állapotban minden perc óráknak tűnt, és minden óra perceknek. Közben a doktornő és a szülésznő csöndben félrevonultak, Vince szopizni kezdett, mintha mindig is ezt csinálta volna, és én újra éreztem a méhösszehúzódásokat, és perceken belül megszületett a méhlepény is.
A köldökzsinór már fehér volt, amikor én vágtam el, ahogy első kisfiam születésekor is, mert erre mindig szükségem van, hogy el tudjam búcsúztatni a várandósságom utolsó pillanatait…
Az aranyóránk csodálatos volt. Fél óra múlva meghozták a nagymamák Bencét, elsőszülött kisfiunkat, és a párom behozta a szülőszobára. Akkor váltunk együtt, nagy családdá. Bence megilletődve vette szemügyre kisöccsét, aki még magzatmázasan, csupaszon nézelődőtt a mellkasomon. Odafeküdt mellém az ágyra, a párom átölelt bennünket hátulról, és csak oldódtunk fel a pillanatban. A szülőszobába a sötétítő sötétkék redői között beragyogott a nap.
Kimondhatatlanul hálás vagyok, és nem győzök köszönetet mondani
• Kuharcsik Rékának, Hipnobirthing felkészítőmnek, az Örömteli szülés módszerének átadásáért, a rengeteg bátorításért, a tudásért, a hitért, és közös szülésfelkészítő relaxációinkért,
• doktornőmnek, Dr. Pepó Lillának, aki végig bízott bennem, és aki végtelen empátiával és szeretettel hagyta, hogy a maga természetességében bontakozzon ki a szülésem folyamata,
• Palotai Éva szülésznőnek, aki kedvességével, nyugalmával, és magabiztosságával minden pillanatban éreztette velem, hogy jó kezekben vagyunk,
• a János Kórház Szülészetének, és Újszülött osztályának, hogy elviselte az összes bogaramat, és egy kivételellel teljesíteni tudta az összes kívánságomat,
• Trosztel Adriennek (Babakukk Születésfotó), aki megszámlálhatatlan mennyiségű, csodálatos fotót, és videót készített a legszebb pillanatokról
• a drága páromnak, aki másodszor osztozott velem fiaink születésének csodálatos élményében, és aki annyi áldozatot hozott otthon, hogy felkészülésem teljes lehessen,
• elsőszülött kisfiamnak, Bencének, aki oly lelkesen, és a maga majd három éves bölcsességével várta velünk a kistesót,
• és végül, de nem utolsósorban drága kisbabánknak, Vincének, hogy együtt, közösen, kéz a kézben vittük véghez a nagy csodát.
Kívánok minden nőnek hasonlóan csodálatos szülésélményt!
